Furmann Imre költészetéről

Nyugat-Európában a politikusok detektívregényeket írnak. Kelet-Európában a költők politikusnak állnak. Ma már egyre kevesebben és kevesebb időre, de a rendszerváltó parlamentben a költők és történészek frakciója erős volt.

Furmann Imre költőként, éppen olyan rendhagyó volt, mint politikusként. Amikor első publicisztikáit közreadta még ügyészként kereste kenyérét. Írásaiból egyértelműen kiderül, hogy azokkal rokonszenvez, akiket elítéltetni kénytelen. Természetesen nem a bűnnel, hanem a bűnözővel. A vádlottak elesett, a társadalmi visszásságok által megnyomorított emberek. A kötetben a szenvedély többször prózavers formájában üt át, gondolatvilága, értékrendje drámaian ütközik a fennálló renddel, amelynek védelmére hivatott.

Ezekben az írásokban fellelhető későbbi verseinek számtalan hangulati eleme: a villamosok, vonatok, kocsmák íze, szaga, hangja. Otthon van, de folyamatosan rosszul érzi magát, felháborodik, elbátortalanodik, azután ismét reménykedni kezd, bár maga sem tudja pontosan miben.

A rendszerváltásban is költőként vállal egyre fontosabb politikai szerepet. Hisz abban, hogy a világ megváltható, hogy elég az akarat és a tisztesség, hogy a politika nem mesterség, még kevésbé megélhetés, hanem hivatás. Nem állítanám, hogy az átalakulásnál bábáskodók nagyobb része hasonlóan gondolkodott, de a legkülönbek egészen biztosan. Imre mellett említeném Csengey Dénest, Demény Pált, Vásárhelyi Miklóst. Talán nem véletlen, hogy korán kiestek a politikából, majd az életből is.

„Lemondatták jövőnket ismét,
látom, végleg elillani készül”

– írta 1988-ban, azaz még a nagy változás előtt. Nehéz meghatározni, hogy ez a két sor a régi, hanyatló rendszerre utal-e, vagy az új iránti kétséget fejezi ki, talán mindkettőt.

„Fegyenc formára nyírták a fákat
úgy állnak most, mint a zendülők
levert forradalom után”.

Ez még félreérthetetlenül a régire utal.

„Európa levegőben lebeg, nem látja a kapaszkodókat”

– ez már az új helyzetre utal, az újabb illúziókra, melyek hamar elvesznek.
Majd:

„Kérem az Istent, arcát szemlesütve ne fordítsa el, mint Európa”.

Ez pedig az évszázados félreértésre, amelytől az egész magyar szellemi élet szenved, t.i., hogy hiábavaló az eszményített Európától megértést követelni, ha magunk se értjük mi pontosan vágyunk tárgya.
A következő hat évben Furmann Imre egyszerre a szabad választásokon győző párt második embere, képviselő, szóvivő és kétkedő költő. Figyelemreméltó, hogy a napi politika egyáltalán nem türemkedik át verseibe: mintha két szuverén lény lakna benne. Az egyik lelkesen és komolyan teszi a dolgát. A másik metafizikai magasságból szemléli a társbérlőt. Az egyik küzd és bízva bízik, a másik tudja, hogy a saját életében nincs remény.

„Leépülés. Hullafoltok. Kimúló idő. Temetőben”

A verscímek szemléltetik mi foglalkoztatja a metafizikust. De nemsokára ki is mondjs:

„Oszlik az idő
mint halott apám”.

A vesztett illúziók össznépi drámája mellett személyes drámájával is kénytelen szembenézni. Előbb az apa, majd a fiú halála. Az elsőn, verseinek tanúsága szerint túlteszi magát, elfogadja a természet törvényét. A másodikon képtelen túllépni. A gyászmunka visszafogott.

„Nem vagyok se gyermek, se felnőtt”.
„Megyek haza, hazafelé,
embrió létig zsugorodva”.

Mostanában divatos a gyász feldolgozását emlegetni. Mintha ipari folyamatról lenne szó: az elején berakják a traumát, a végén kijön az újrahasznosított, becsomagolt, felcímkézett késztermék. Akik már gyászoltak szeretett lényeket, hitet, eszméket tudják, hogy ez közhely. Az igazi gyász hol csillapodik, hol ismét felszínre tör, de életen át tart. Élni lehet vele – ezt tette Furmann Imre is, de elmúlásában reménykedni annyi, mint saját elmúlásunkban.

„Zuhanás közben lehull álarcod,
Mocskos kezek mentenek meg.
Az lesz végleges halálod.
Eltűnsz, felszivódsz mint a vízpára.
Nincs harmadnap, meg ez, meg az.
Negyednapra is csak hűlt helyed találod”.

Ennek a versnek Mutatvány a címe. Cirkuszban játszódik, szereplője kötéltáncos.
Az utolsó versciklusok perlekedő hangja a magyar költészet hagyományába simul. De azután el is tér tőle. Mivel felülről nem érkezik válasz a szemrehányó hang elhalkul:

„A föld egy trágyadomb,
visszafelé forog”.

Az istenkereső nem válik istentagadóvá. Ideje van című versében a Prédikátor vigasztalását idézi. Azután egyetlen, halk utalás arra, hogy valahová megérkezett:

„a nagy építőmester,
aki ezt a kócerájt összerakta”.

A szabadkőművesség, ahol élete utolsó tíz évét töltötte ugyan szellemi otthont adott neki, amelyet belakott, de nem kínált gyógyírt a személyes fájdalmakra mivel nem ígérhet se az egyénnek, se a társadalomnak megváltást.

„Az ember a haláltól kapja vissza egész életét. Ekkortól lesz teljességében értékelhető „

- írta Furmann Imre. Mi, társai, akikkel együtt kereste a dolgok értelmét nem tehettünk többet, mint, hogy bátorítjuk saját pályájának befutására.

Márton László

A Jászi Oszkár Szabadkőműves Páholyban, halálának egyéves évfordulóján megemlékeztek az örök keletre távozott Furman Imréről. Ez az irás előadás formájában a megemlékezés alkalmával hangzott el. A Furman Imre költészetéről szóló megemlékezést Márton László iró tartotta.